dr.Gilly Gyula alábbi soraiban található meg a helyes válasz : " Angliában, a kapitalizmus őshazájában állami egészségügy van, a finanszírozói és a szolgáltatói szerep viszont külön van választva. Kanadában állami a finanszírozás, de minden szolgáltató privát. A rendszer mindkét országban nagyon jól működik. Mi abból az alapelvből indultunk ki, hogy a társadalmi egészségbiztosítás alapvető feladata, hogy az emberek számára - társadalmi és egyéni szinten is - a lehető legtöbb egészségnyereség-szintet állítsa elő. Alapvető cél az ellátáshoz való hozzáférés esélyegyenlősége, az egészségügyi állapot indokolatlan különbségének megszüntetése, hatékony működés és minőség. Ezekről a jelenlegi egészségbiztosításról szóló törvényekben ugyanis – megdöbbentő módon – nincs szó, és úgy vélem, a jelenlegi rendszer hibái ezek hiányából adódnak. Meg kell vizsgálni a lakosság állapotát, ebből sejteni lehet, hogy mik az egészségügyi ellátási szükségletei, majd elgondolkodni azon, hogy hol, hogyan, miből és mennyiért nyújtsunk szolgáltatásokat. Ezt a gondolatkört vittük bele a koncepcióba. Ez nem a több-biztosítós modell ellenpontja lenne, hanem a jelenlegi rendszer korrekciója. Az egészségügyben két terület, két piac van. Az egyik a finanszírozás, a másik a szolgáltatás, azaz maga a betegellátás. Úgy gondolom, a szolgáltató oldalon a privatizáció másodlagos kérdés. Ha a társadalombiztosítási finanszírozási rendszer rendben van, azaz szolgáltatásvásárlóként lép fel és tudja ellenőrizni a szolgáltatókat, akkor mindegy ez utóbbiak tulajdoni állapota. Csak a szolgáltatások minősége, szükségessége, elérhetősége, bekerülési költsége alapján szerződik a szolgáltatókkal. Ezzel egy ugyan erőteljesen szabályozott, de versenyt teremt a szolgáltatói oldalon. Ehhez lehetővé kell tenni persze a betegek szabad orvos- és intézményválasztását. A beteget pedig követné a pénz, így javulhatna a hatékonyság. Nem az állami tulajdon sajátja, hogy az biztos jó, vagy biztos rossz. Ha korrekt rendszer van, mindegy, hogy állami vagy magán a szolgáltató. Ha gazdaságosan működne a rendszer, tartalékot is fel tudna halmozni. Ehhez nem kéne több tb-t fizetnie az embereknek, a jelenlegi összegből is tudna működni. Pfisterer Lajos még a ’30-as években mondta azt, hogy a társadalombiztosítás kétféle tartalékkal gazdálkodik: a biztosítottak egészségével – ha egészséges, akkor sok járulékot fizet, de keveset kell rá költeni – és a befolyó járulékokkal. Azaz egészségnyereséget kell előállítani. Eddig a kárkezelésre összpontosított a rendszer, vagyis arra, hogy mi lesz a beteggel és mennyibe kerül, ha majd bekerül a kórházba. Szerintünk viszont azzal kéne foglalkozni, törvényileg is, hogy amíg egészséges az ember, egészséges is maradjon. A megoldás tehát nem az, hogy még több járulékot kell befizetni, hanem nagyobb hangsúlyt kell fektetni a megelőzésre és a szűrésre. Ráadásul, ha a szolgáltatói oldalon rend lesz, lehet olyan feltételeket teremteni, hogy egészségügyi vállalkozások jöjjenek létre, akár a szakorvosi csoportok vállalkozásaitól a privatizált kórházüzemeltetésig. Ez a rendszer önmagában képes arra, hogy tőkét bevonzzon. De például az állam is megtervezhetné, hogyan lehetne nagy tömegű forrásokat bevonni. Egy fejlesztési alapból akár hitelt is lehetne adni, a szolgáltatásfinanszírozási szerződésbe be kell építeni a tőkehányadot, és abból vissza kell fizetni a kölcsönt. Fedezetnek pedig ott van az OEP-szerződés és az ingatlanok.

Minden egészségügyi rendszer a "köz" és a "magán" sajátos egyedi keveréke. Azzal még egyetértek , hogy égetően hiányzik az a koncepció,mely meghatározná a magánegészségügy helyét, az egészségügyi rendszer fejlesztésében játszandó szerepét a "köz" és a "magán" összehangolásában.
Viszont a "magán" és a "köz" viszonyára vonatkozó stratégia kialakitásakor alapvető különbséget kell tenni finanszirozás és szolgáltatás között.

A kulcskérdést a finanszirozás jelenti !

A magánbiztositás esetében nyilvánvaló a szolgáltatások magánjellege ( orvosok magánpraxisa és az intézmények magántulajdona ) a meghatározó. A költségvetési finanszirozásből (közfinanszirozás) viszont nem következik az állami tulajdon meghatározó volta. A holland és német modell favorizásánál jóval több figyelmet érdemelne Kanada egészségügyi rendszere, amely tipikus példája a közfinanszirozás és magánszolgáltatás együttélésének. Az orvosok magánpraxist folytatnak a kórházak túlnyomó többsége pedig nonprofit magánintézmény. Nem állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a kiadások fékentartásának nem a verseny az alapvető feltétele , hanem a közkiadások túlsúlyának fenntartása, azaz a magánbiztositás kiegészitő szerepe.